Magyarnak lenni ... írta Sajó Sándor

   (a Magyar Tudományos Akadémia által 1913-ban kitüntetett költemény)

               Magyarnak lenni tudod mit jelent?

               Magasba vágyva tengni egyre lent,

               Mosolyogva, mint méla ősi táj.

               Nem panaszkodni senkinek, mi fáj,

               Borongani mindig, mint a nagy hegyek,

               Mert egyre gyászlik bennük valami:

               Sok százados bűn, melyet nem lehet

               Sem eltitkolni, sem bevallani

               Magányban élni, ahol kusza árnya

               Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak

               S szálaiból a fájó képzeletnek

               Fekete fényű fátylat szövögetnek

               És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

               Ráterítik a titkos jövendőre

               Rabmódra húzni a nehéz igát,

               Álmodva rólad, büszke messzi cél,

               S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

               Kergetni Téged csalfa Délibáb!

               Csalódni mindig, soha célt nem érve,

               S ha szívünkben már apadoz a Hit,

               Rátakargatni sorsunk száz sebére

               Önámításunk koldusrongyait..

               Én népem! -múltba vagy jövőbe nézz

               Magyarnak lenni, oly bús, oly nehéz!

               Magyarnak lenni tudod mit jelent?

               Bús csonkaságnak, fájó töredéke.

               Tombolva inni hegyeink borát,

               Keserveinknek izzó mámorát,

               S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,

               Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,

               S mikor mar Szívünk majdnem meghasad

               Nagy keservünkben falhoz vágni az üres poharat.

              -En népem: múltba, vagy jövőbe nézz

               Magyarnak lenni, oly bús oly nehéz!

               De túl minden bűn, minden szenvedésen,

               Önérzetünk nem feledve, mégsem,

               Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

               Magyarnak lenni büszke gyönyörűség

               Magyarnak lenni, nagy és szent akarat,

               Mely itt reszket a Kárpátok alatt,

               Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva,

               Viselni sorsunk, ahogy meg van írva.

               Lelkünkbe szívva magyar földünk lelkét,

               Vérünkbe oltva ősök, fajszerelmét,

               Féltőn borulni minden kicsi rögre,

               S hozzátapadni örökkön örökre!

                                         *